De vajon miért csináljuk?
Mi késztet minket minden reggel arra, hogy felkeljünk, magunkra löttyintsük a Pitralont meg 10 deka kényszermosolyt az Armani mellé, és úgy csináljunk, mintha élveznénk?
Aztán odaálljunk a 373-as busz megállójába, ami persze megint késik, amin iszonyatos tömeg van, tele kisebbségivel, az egyik 40 másodperce áll a cipőmön, kurvára nem zavarja, úgyhogy kénytelen vagyok szólni neki, te, ne haragudj, szállj már le a cipőmről légyszíves. Bazmeg. Kösz.
És megérkezel, belépsz az irodába, a szentélybe, ahol életed jelentős részét lehúzod, tudod, hogy ma is olyan lesz, mint máskor, dolgoznod kell, problémákat megoldanod, hülyeséget hallgatnod.
Fáj az egész.
Alig várod, hogy elteljen a nap, de egy kicsit mégsem, mert annyi munkád van, hogy akkor sem végeznél vele, ha a fél órás ebédszünetet nem kerekítenéd fel egy órára, de még akkor sem, ha egész héten nem tartanál ebédszünetet.
Talán pont ezért nem halad semmi sem előre, annyira reménytelen az ügy, hogy nem is erőlteted meg magad, hogy időre kész legyél.
Persze, ilyenkor meg dolgozhatsz hétvégén, mert a határidő az határidő.
Na, de legalább péntek van.